A pápa órája

X. Piusz pápát egy alkalommal felkereste egy gazdag amerikai,
aki úgy számolta a milliókat,  mint szegény ember a filléreit.
Beszélgetés közben a Szentatya elővette az óráját,
és megnézte az idő állasát.
-Szentatyám - kiáltott fel ennek láttára a milliomos -, milyen
egyszerű és értéktelen órája van! Ez nem illik egy pápához.
Valóban, a pápa órája egyszerű nikkelóra volt,
amit Amerikában -mint a milliomos is megjegyezte -
egy dollárért vásárolhat az ember.
-Tessék csak megnézni az én órámat! - Ezzel előhúzott egy
nehéz aranyórát, amely gyémántkövekkel volt díszítve.
- Ez az óra ezer dollárt ér - mondta büszkén a milliomos.
Majd megnyomta az egyik drágakövet,
mire az óra ezüstös csengéssel jelezte az időt.
A Szentatya megnézte, és elismerően bólintott:
-Valóban szép és értékes óra!
-Nos - mondotta a milliomos -, én szívesen odaadom
Szentatyámnak az órát, és csak azt kérem,
hogy adja emlékül nekem az ön
egyszerű nikkelóráját.
Azt hiszem, hogy nem lesz rossz csere sem
Önnek, sem nekem!
A pápa azonban mosolyogva nemet intett:
-Nem, kedves uram, az én számomra ez rossz csere lenne.
Az egyszerű nikkelórám, bármily különösen is hangzik,
többet ér nekem az ön aranyórájánál.
-Hát ez valóban érthetetlen, és igen örülnék, ha Szentatyám
megmagyarázná nekem, miért ér többet az én
ezerdolláros órámnál ez az egyszerű nikkelóra?
-Nos, figyeljen ide, és én röviden elmondom ennek a
nikkelórának a történetét:
Szüleim igen szegény emberek voltak.
Édesapámnak mint levélhordónak sokat kellett szaladgálnia,
hogy megkeresse számunkra a mindennapi kenyeret.
Ennek ellenére megelégedetten éltünk kis otthonunkban.
Mi, gyerekek is ott takarékoskodtunk, ahol tudtunk.
Mezítláb mentünk az iskolába, vállunkon vittük
a cipőt, és csak az iskolában húztuk fel.
Amikor hazamentünk, igyekeztünk segíteni szüleinknek.
Füvet szedtünk a kecskének, ezek
voltak az egyetlen vagyontárgyaink.
Tizenhárom éves lehettem, amikor először járultam szentáldozáshoz. 
Édesanyámat nagyon bántotta, hogy ezt a nagyon szép napot
szegénységünk miatt nem tudtuk méltóképpen megünnepelni.
Amikor hazajöttünk a templomból, édesanyám magához ölelt,
és könnyezve így szólt hozzám:
„Fiacskám, te jól tudod, hogy szegény emberek vagyunk.
Mégis szeretnék valami ajándékot adni neked,
ami emlékeztet majd arra a nagy napra,
amikor először fogadtad be szívedbe az Üdvözítőt."
Ekkor elővette kendőjéből ezt az egyszerű nikkelórát.
Talán mondanom sem kell, hogy ennek én úgy megörültem,
hogy a világ leggazdagabb emberének éreztem magamat.
Édesanyám nyakába ugrottam, és megcsókoltam
hálám és köszönetem jeléül.
Mennyit kellett ezért édesanyámnak dolgoznia
és takarékoskodnia!
Azóta is kegyelettel őrzöm, és nem akarok töle megválni
halálom órájáig.
Az óra meg is jutalmazta hűségemet.
Mióta megvan, még sohasem kellett óráshoz vinnem javítani.
Ugye most már megérti, kedves fiam,
miért nem cserélem el az én egyszerű nikkelórámat
az Ön értékes aranyórájáért!
-Igen, most már értem - válaszolta meghatottan a milliomos. -
Milyen boldog lehet az ön édesanyja,
hogy ilyen hálás gyermekkel
ajándékozta meg őt az Isten.
A pápa mosolyogva fogadta a bókot, és nem maradt adós a válasszal:
-Inkább milyen boldog lehetek én, hogy ilyen édesanyám volt.
 
Szent X. Piusz pápa
Wilhelm Hünnermann