Wass Albert
Mese az éjjeli pávaszemről

Persze, te még nem tudod, hogy miképpen van ez a dolog a pillangókkal.
Hát figyelj ide.
Az emberek nem mind jók. Nem bizony. Vannak, akik rosszat követnek el.
Nagyon sok rosszat. Mondhatnám így is: az emberek sokkal több rosszat cselekszenek, mint jót.
Nézz körül a világban. Ami hibát találsz benne, az mind az emberek rosszaságának a nyoma. Ami csúnyát látsz benne, az is mind az emberek rosszaságának a nyoma. Az emberek rosszasága néha embertelenül megnövekszik,
és ilyenkor csúnya lesz a világ a városokban és mindenütt, ahol sok ember lakozik együtt, olyan borzalmasan csúnya, hogy ha nem lennének erdők a világon, nem is
lehetne azt a rengeteg csúnyaságot elviselni.
Ez pedig azért van így, mivel minden rossz cselekedetnek nyoma marad ezen a földön. Ez már így van. A Jóisten rendelte így. Az emberek rosszaságának a
nyomán csalán nő és egyéb gyom.
Manapság sokszor látni se lehet ezeket a gonosz
gyomokat, mert az emberek cementtel és aszfalttal falazták be maguk alatt a földet,
hogy ne nőhessenek ki belőle ezek a gyomok. De azért ott vannak, hidd el, az aszfalt alatt is. Érezni lehet őket, valahányszor rossz emberek közelébe tévedünk.
Így volt ez bizony, kezdettől fogva.
És az Erdő Jó Szelleme szomorúan látta,
hogy sokasodik a földön a csalán és a gyom, sokasodik a sok csúnyaság, amit az emberek rosszasága okozott. Fölszállt hát a Jóistenhez, arra a nagy, csillogó, fehér
felhőre, és azt mondta:
– Édes Jó Istenem, megbocsáss szolgádnak, de ez nem jól van így! Ha megengedted, hogy minden emberi rosszaság valami csúnya gyomot hagyjon maga
mögött ezen a földön, úgy engedd meg azt is, hogy a jócselekedetnek is emléke maradjon!
A Jóisten mosolygott, és ezt felelte:
– Legyen hát, amint kívánod. Eredj és teremts valami emléket a jótettek számára is.
Az Erdő Jó Szelleme megköszönte az isteni ajándékot, és visszaszállt vele a földre. Az erdő szélén megállt, és eltűnődve nézte az embereket, akik a mezőn
dolgoztak.
Egyszerre csak meglátott egy csapat vásott, rossz gyereket, kik azzal mulattak, hogy kiszedték fészkéből a varjú fiát, és kínozták. Szárnyait tépdesték,
szorongatták, dobálták a levegőbe, és kacagtak a kínlódásán. Szegény varjúfiú sírt
és jajgatott, szülei pedig kétségbeesetten keringtek fölötte, de hiába kérlelték a rossz gyerekeket, azok csak tovább gyötörték a kis varjúfiút.
Az Erdő Jó Szelleme nagyon elszomorodott ezen, mert látta, hogy rosszaságuk nyomán mindenütt tüskés, mérges gyomok bújtak elő a földből, s látta
előre azt is, hogy amikor ezek a gyerekek felnőnek, csupa rosszaságot követnek el
azután is, és megtöltik gyomokkal a világot.
Nem nézhette tovább. Intett az erdőnek, és a fák haragosan zúgni kezdtek.
Intett a felhőknek, s a felhők dobálni kezdték villámaikat. Morajlottak haragjukban
a hegyek, süvöltött a szél, s a fák kinyújtották karmaikat a gonosz gyerekek felé.
Azok ijedt sikoltozásokkal futottak haza.
A megkínzott varjúfiút pedig ott hagyták a mezőn.
Egyetlen gyermek maradt csak a közelben.
Ez nem játszott a többivel, hanem
apjának, anyjának segített pityókát kapálni.
Mikor a gonosz kölykök elszaladtak,
odament az eldobott varjúfiúhoz, fölvette, megsimogatta, enni adott neki, és megitatta friss forrásvízzel.
Az erdő már nem zúgott akkor. Figyelt.
A gyerek pedig fölmászott a fára és visszatette a varjúfiút a fészekbe, ahonnan kiesett. Boldogan károgott a két öreg varjú, a fák mosolyogva bólogattak, és abban
a pillanatban, amikor a gyermek visszahúzta a kezét a fészekből, ott ült a tenyerén egy szép, hófehér pillangó.
A gyerek elbűvölten nézte.
Ez volt az első pillangó a világon.
Meglibbentette a szárnyait, és fölszállt a levegőbe.
Olyan szép volt, hogy a gyerek mosolyogva tekintett utána, és mosolygott az erdő is, a kék égbolt, és a
nagy, csillogó felhőn a Jóisten maga.
Azóta is, valahányszor valaki jót cselekszik ezen a világon, egy új pillangó száll föl a levegőbe, s viszi a hírt a Jóistenhez. Mert a pillangót az Erdő Jó
Szelleme teremtette, s teremti azóta is, hogy nyoma maradjon a jóságnak.
Bizony ezen a világon sok a csalán és a gyom. De láthatod azért: pillangók is vannak. Fehérek, sárgák, mindenféle színűek. Mert van jóság is az emberekben, s a
sok kicsi pillangó sok kicsi jótett hírét hordozza.
És vannak szép, nagy, ritkaszépségű pillangók is: ezek a ritka nagy jócselekedetek emlékei. Minél szebb
és nagyobb jót teszel: annál szebb, nagyobb és színesebb pillangó száll föl tetted nyomán.
Igyekezz hát, hogy amerre csak jársz, sok pillangó legyen!
Vedd föl a fészekből kiesett rigófiút, simogasd meg, és tedd vissza a fészkébe, ügyesen. S valahonnan fölrepül majd egy pillangó, és tudni fogják a fák, a hegyek,
hogy mit tettél a rigó fiával.
Ne lépj reá a csigára, hanem tedd félre az útból, hogy más se léphessen reá, és ettől újra megszületik egy pillangó.
Bárki, ha bajban van, segítesz rajta, ugye?
Nem baj, ha az emberektől nem
kapsz érte hálát. Minden jótettedet egy pillangó hírül viszi, és tudni fog róla az erdő, és a Jóisten, aki a csillogó, fehér felhőn ül, és örvend a pillangóknak.

Most pedig hadd mondjam el, hogy miképpen született meg az egyik legszebbés legnagyobb pillangó:
a nagy éjjeli pávaszem.
Élt egyszer valahol az erdő szélén egy szegény asszony.
A nagy szegénységen kívül egyebe se volt, csak két kicsi kecskéje és kilenc gyermeke. A két kicsi kecske
naphosszat az erdőn legelt, és csak estére tért haza, hogy megfejhesse őket a szegény asszony, és megvacsoráztassa tejükből kilenc gyermekét.
Hát bizony egy este nem jött haza a két kicsi kecske. Hiába várta őket a szegény asszony, hiába hívta őket, bizony csak nem jöttek. Sötét volt már, sírni
kezdett a kilenc éhes gyerek, és nem volt mit enni adjon nekik, mert lám a két kicsi kecske nem volt sehol, hogy megfejhette volna őket.
Elindult hát az asszony egyedül, be a nagy, sötét erdőbe, hogy megkeresse a két kicsi kecskét. Ment, ment, szólítgatta őket, és hát egyszerre csak meghallja
mekegésüket, jó messzire bent, a legnagyobb sűrűség közepén.
Nosza, indult is nagy sietve a mekegés felé. Egyszerre csak útját állta a bükkfa.
– Ne menj a kecskéid után, szegény asszony – mondta a bükkfa –, elfogta azokat a gonosz sánta boszorkány, és nem adja vissza úgysem!
– Eressz tovább, jó bükkfa – felelte a szegény asszony –, haza kell vigyem ám a két kicsi kecskémet, meg kell fejjem őket, hadd vacsorázhassanak a gyermekeim!
– Eridj hát – sóhajtott a bükkfa –, és próbáld meg, de nem hiszem, hogy odaadja őket a vén gonosz boszorkány!
Azzal félreállt az útból.
Ment, ment a szegény asszony tovább a sötét, sűrű erdőben, amerre a mekegést hallotta. Útját állta a fenyőfa.
– Fordulj vissza, szegény asszony, ne menj a gonosz boszorkányhoz. Baj lesz abból, tudom!
– Nem fordulhatok én vissza, jó fenyőfa, miképpen fordulhatnék ? – felelte a szegény asszony.– Haza kell vigyem a két kicsi kecskémet, meg kell fejjem őket,
hadd vacsorázhassanak a gyermekeim!
– Eredj hát – sóhajtott a fenyő –, de baj lesz abból, bizony érzem!
Ment, kapaszkodott a szegény asszony a meredek sűrűségben. Sötét is volt már nagyon. Mégis csak ment, amerre mekegni hallotta a két kicsi kecskét.
Elébe állott a kőszikla.
– Tapodtat se menj tovább, te szegény asszony!
Bajt forral a vén gonosz boszorkány!
– Mennem kell akkor is, jó kőszikla, mennem kell bizony – felelte újra a szegény asszony –, haza kell vigyem a két kicsi kecskémet, meg kell fejjem őket,
hadd vacsorázhassanak éhes gyermekeim.
Nem bánom én, akármit is forral az a
vén gonosz boszorkány!
Félreállt a sziklakő nagy szomorúan, s kapaszkodott tovább a szegény asszony, fölfelé a meredek sűrűségben.
Egy sűrű katlanból elébe kúszott a köd.
– Gyere, gyere, szegény asszony, itt vannak a kecskéid, gyere…
S ment a szegény asszony, amerre a köd vezette, ment a sűrű, sötét sziklakatlanba. Nyirkos moha tapadt a fákhoz. Dohos penészszag ülte a levegőt.
Denevérek surrantak a sötétben. De a szegény asszony csak ment, ment, amerre a köd vezette volt.
S hát egyszerre csak egy nagy, mohos barlang szájában megpillantott egy kicsike tüzet s a tűz mellett az öreg boszorkányt. A boszorkány mögött, megkötözve, a két kicsi kecskét.
Reszketni kezdett a szegény asszony a félelemtől, mert csúnya gonosz ábrázata volt ám a vén sánta boszorkánynak. De azért csak odament a barlang elé.
– Kérlek szépen, jó boszorkány, add vissza a kecskéimet! Haza kell vigyem őket, meg kell fejjem őket, hadd vacsorázhassanak éhes gyermekeim!
Nagyot kacagott erre a vén boszorkány ott a barlang szájában, a tűznél.
Vicsorogva, gonoszul kacagott.
– Mit gondolsz, te bolond asszony? Azért fogtam el a kecskéidet, hogy csak úgy visszaadjam?
Hihihihihi! Váltságot kell fizetned ám értük!
– Szánj meg engem, jó boszorkány – kérlelte a szegény asszony –, kilenc
gyermekem vár otthon éhesen, és egyebem sincs ezen a világon, csak ez a két kicsi kecske.
Miből fizethetnék váltságot neked?
Kegyetlenül vigyorgott a vén boszorkány, egyetlen nagy foga kimeredt a szájából.
– Nem kell nekem egyéb – mondta –, adj ide kettőt a gyermekeid közül.
Akkor viheted a kecskéidet.
Elkezdett erre sírni a szegény asszony, keservesen.
Hogyan adhatna oda kettőt a gyermekei közül, mikor úgy szereti valamennyit? De a gonosz boszorkány nem
tágított.
– Két gyermeket akarok, vagy itt maradnak a kecskék!
Hanem aztán addig-addig könyörgött a szegény asszony, hogy nem csak a kősziklák lágyultak meg körülötte,
de még a vén boszorkány is engedett.
– Jól van na, nem bánom – morogta végül is –, hozd el hát két kisebbik gyermekednek egy-egy szemét, azzal is megelégszem. De most aztán eridj, mert ha
tovább lábatlankodol itt, rád uszítom a mérges kígyóimat!
Indult hát nagy szomorúan a szegény asszony hazafele, és töprengett, töprengett, hogy mit is tegyen.
Hagyta volna szívesen a két kicsi kecskét, de akkor
honnan szerez tejet a gyermekek számára, miből főz vacsorát?
Gondolt egyet szegény feje, és megállt a sötét erdőben. Kivette a saját két szemét, úgy indult vissza a boszorkányhoz.
Tapogatódzott a fák között, tapogatódzott a sziklák között, mert bizony már nem látott szegény semmit, hiszen nem volt szeme.
Hiába tapogatódzott, nem lelte az ösvényt.
Arra járt a szellő, megkérdezte.
– Mit keresel itt, szegény asszony? Hova lett a két szemed?
–Jaj, ne is kérdezd, jó szellő – felelte a szegény asszony–elhajtotta két kicsi kecskémet a vén gonosz boszorkány, és nem adja vissza, csak ha elviszem neki a
két kisebb gyermekem egy-egy szemét. Jaj Istenem, hogyan tehetném azt?
Pedig ha nem viszem haza a kecskéket, nem tudok enni adni a gyermekeimnek. Így hát inkább kivettem a magam két szemét, és azt viszem neki. Csak nem lelem az
ösvényt, így vakon.
Megsajnálta a szellő a szegény asszonyt nagyon.
– Gyere – súgta a fülébe –, majd én elvezetlek.
És vezette is szép ügyesen a szegény asszonyt, vissza a boszorkány barlangjához.
– De hamar megjártad! – álmélkodott a vén gonosz boszorkány.
– Elhoztad-e a gyermekeid szemét?
– Itt vannak – nyújtotta ki tenyerét a szegény asszony.
Elvigyorodott a vén boszorkány. Átvette a két szemet, és bedobta őket a tűzbe. S abban a pillanatban egy nagy, sötét pillangó rebbent föl a tűzből. Két nagy
kék szem ragyogott éjfekete szárnyain.
Hessegette a vén boszorkány, de a
csodálatos pillangó leszállt a szegény asszony vállára, és nem ment el onnan.
– Jó na, viheted a kecskéidet – vigyorgott gyanakodva a vén gonosz –, ha megmondod nekem, hogy milyen színe van a lángnak?
– Kék – súgta a pillangó a szegény vak asszony fülébe.
– Kék – mondta a szegény asszony.
– Ezt eltaláltad – dörmögött bosszúsan a boszorkány –, mégsem csapsz bé, hallod-e!
Hány kányacsont van a kezemben?
– Három – súgta a pillangó.
– Három – mondotta a szegény asszony.
– Na, viheted a kecskéidet!
De gyere be értük, és oldozd el magad!
Megijedt ám a szegény asszony, hogy most bizony észreveszi a boszorkány a
csalást, ha elkezd tapogatódzni a kecskék felé.
De abban a szempillanatban megiramodott a szellő, felkapott a tűzből egy marékra való parazsat, és rádobta a
vén boszorkányra. Sivalkodott is őkelme kegyetlenül, kapkodott a parazsak után, arcát-kezét jól összeégette, és ezalatt a nagy, sötét pillangó megsúgta a szegény
asszonynak, hogy merre forduljon, hova nyúljon, és percek alatt szabad volt a két kicsi kecske.
Iramodtak is hazafele, ész nélkül, nyomukban a szegény vak asszony.
Ahogy ment, félreálltak útjából a fák, félregurultak a kövek. S ott szállott előtte a nagy, sötét pillangó, szárnyán a két ragyogó kék szemmel. A földkerekség
legszebb pillangója: a nagy éjjeli pávaszem.
Hazaérve megfejte a szegény vak asszony a kecskéket, megvacsoráztatta kilenc gyermekét, és aztán valamennyien aludni tértek.
S amíg aludtak, a szép nagy pillangó felszállott a Jóistenhez, és elmondta neki, hogy mit tett a szegény asszony. A Jóisten meghallgatta, aztán félrefordult
egy pillanatra, hogy ne láthassa senki, amikor egy könnycseppet kitörölt a szeméből. Majd benyúlt a zsebébe, és elővett onnan két gyönyörű szép, vadonatúj
szemet. Odanyújtotta őket a pillangónak.
Másnap reggel, amikor a szegény asszony fölébredt és fölnyitotta a szemét, csodálkozva nézett körül.
Látott!
Szemeihez nyúlt… bizony ott voltak a helyükön!
– Mi van veled, édesanyánk? – kérdezték a gyermekek. – Miért nézel olyan csodálkozva?
– Semmi, szívecskéim, semmi – felelte a szegény asszony mosolyogva, és megcsóválta a fejét –, valami csúnyát álmodtam az éjszaka, ennyi az egész…
És amikor ezt mondta, abban a szent pillanatban egy nagy, gyönyörű szép, sötét szárnyú pillangó szállt ki a nyitott ablakon a kicsi házból, s eltűnt az erdőben.
Különösen ritka, szép pillangó volt.
A világ legszebb pillangója:
a nagy éjjeli pávaszem.